Versengő alapjogok

2016. december 16. 10:23 - mesmessi

Az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatában szép számmal találhatunk versenyjogi témájú ügyeket, azonban ezek kapcsán ritkán kerül szóba az alapjogi megközelítés. Vajon mi lehet ennek az oka? Sokan a relevancia hiányára tippelnének, azonban az alapjogok szövevényes hálója sokkal jobban körbefonja ezt a jogterületet, mint gondolnánk.

 antitrust-training-race-fair-competition.png

Ahhoz, hogy az alapjogok szerepére megfelelően rá tudjak világítani, először szeretném bemutatni a kartellügyekre vonatkozó bizonyítási szabályokat. Az Európai Unióban az Európai Bizottság felelős a tiszta versenykörülmények biztosításáért. Az uniós versenyszabályok megsértése komoly jogkövetkezményeket von maga után, azonban a bizonyítás sok esetben nehézkes, hiszen a versenyt torzító vagy korlátozó megállapodások általában titkosan, zárt ajtók mögött születnek, a feltételekről pedig ritkán születnek írásos dokumentumok.

Bizonyítás kartellügyekben

A következő bizonyítási eszközök állnak a Bizottság rendelkezésére:

  • az engedékenységi program keretében tett nyilatkozatok, amelyek a bírság alól részben vagy egészben való mentesülést biztosítanak,
  • a rajtaütések során fellelt dokumentumok,
  • a Bizottság kérdéseire adott válaszok és
  • a közgazdaságtani elemzések. [1]

Ezek az eszközök azonban csak akkor használhatók bizonyítékként, ha ezekhez az ügyiratokhoz (illetve sok esetben hangfelvételekhez) az eljárás alá vont vállalat hozzáférhetett a hatósági eljárás során.

Emellett a bizonyítékok értékelésére is szigorú szabályok vonatkoznak, hiszen a Bizottságnak pontos és egybehangzó bizonyítékokra kell hivatkoznia ahhoz, hogy a jogsértés megtörténtét hitelt érdemlően bizonyítsa. A bizonyítékokat összességükben kell értékelni, azonban külön-külön is meg kell megfelelniük a pontosság kritériumának. [2] Az engedékenységi program bizonyul legeredményesebbnek a bizonyítási eszközök közül, de ennek kapcsán hitelességi aggályok merülhetnek fel. Gyakori ellenérv például, hogy a nyilatkozattevő a versenytársai bírságát akarta nyilatkozatával növelni, vagy a Bizottság nyomására többet vallott be, mint ami valójában történt. [3] A hitelesség mellett szól, hogy a téves információszolgáltatás az engedékenységi kedvezmény megvonásával jár, így talán senkinek sem érdeke, hogy elvágja magát a mentesség lehetőségétől. Ezen felül az „unus testis nullus testis” elv érvényesül, tehát ha a kartellt felfedő vállalkozás állítását más nem erősíti meg, és többen vitatják, csökken annak bizonyító ereje. [4]

További problémát jelent, hogy gyakran azzal érvelnek a felperesek, hogy volt ugyan versenykorlátozó megállapodás, de abban ők nem vettek részt.

A vállalkozás kartellben való részvételének bizonyításához elegendő a versenyellenes találkozókon való részvétel bemutatása, azonban a vállalkozás bizonyíthatja az elhatárolódást.

amberroad_fta_wide021616.jpg

Ez annak bizonyításával történik, hogy részvétele minden versenyellenes szándékot nélkülözött és tájékoztatta versenytársait arról, hogy az e találkozókon való részvételi szándéka eltér az övéktől. [5] Ha belegondolunk, ez a gyakorlatban elég elképzelhetetlen, hiszen az ilyen találkozók lényege pont az, hogy csak az érdekeltek vesznek részt rajtuk, a legnagyobb titoktartás mellett, ami mindegyik résztvevő félnek alapvető érdeke. Ilyen esetekben a döntő tényező a többi résztvevő megítélése, kérdésként merülhet fel azonban, hogy mit lehet kezdeni az ahhoz hasonló kijelentésekkel, mely szerint „az alkalmazottunk jelen volt, de nem minket képviselt” vagy „nem fűződött érdekünk a versenykorlátozáshoz”.

A Törvényszék szerepe a bírság kiszabásában

Az Európai Unió csatlakozási szándéka az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez (EJEE) felvetett néhány olyan alapjogi problémát, amelyek kihívást jelentenek az uniós intézmények számára. Az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése értelmében biztosítani kell a független és pártatlan bírósághoz való jog érvényesülését, ami miatt szükség van a Törvényszék szerepének erősítésére a széleskörű bizottsági hatáskörrel szemben. A problémát az jelenti, hogy a Bizottság mint versenyhatóság nyomoz és bírságot szab ki, amelyben széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, a Törvényszék pedig az ítélkezési gyakorlat szerint csak nyilvánvaló értékelési hiba esetén avatkozhat be.

A Chalkor ügyben megállapították, hogy „a bíróság sem az iránymutatásban említett kritériumok alkalmazásakor figyelembe vett tényezők megállapítását, sem pedig e tényezők értékelését illetően nem hivatkozhat a Bizottság mérlegelési mozgásterére azért, hogy eltekintsen az alapos jogi és ténybeli felülvizsgálat elvégzésétől”. [6] Láthatjuk tehát, hogy

előrelépés már történt, de még mindig távol vagyunk attól, hogy egyértelműen megállapítható legyen a teljes függetlenség a Bizottság tevékenységétől.

A Törvényszék a bírságok kiszabása terén is korlátokhoz van kötve, azonban a bírságkiszabás módszere egy bizottsági iránymutatásban szerepel, nem jogszabályban, ami jogilag nem köti a Törvényszéket. Az ítélkezési gyakorlat kialakította azokat a kereteket, amelyek között a bíróság mozogni szokott. A nec ultra petita elv értelmében a bírság számításának alapját képező jogsértési időtartamokat lefelé kell kerekíteni, és ezen időtartamok alapján számított szorzóval állapítják meg a bírság összegét.

Patthelyzetet jelent a joggyakorlatban az az eset, amikor az anyavállalat és a leányvállalat külön perel. Az esetjogban olyan megoldás született, hogy ha a Törvényszék a leányvállalat bírságát leszállítja, akkor ezt figyelembe kell venni az anyavállalat ügyében is. [7]

A büntetőjogi alapjogi garanciák szerepe a versenyjogban

A versenyjog kapcsán az EJEE 6. cikkének büntetőjogi jellegű rendelkezései között is találunk alapjogi relevanciát, melyek közül először az önvád tilalmát szeretném kiemelni. A Tanács 1/2003/EK rendeletének (23) preambulumbekezdése szerint „a Bizottság határozatának betartása során a vállalkozások nem kényszeríthetők annak bevallására, hogy jogsértést követtek el, viszont minden esetben kötelesek megválaszolni a tényszerű kérdéseket és átadni a dokumentumokat még akkor is, ha ezek az információk felhasználhatók velük vagy egy másik vállalkozással szemben a jogsértés fennállásának megállapítására”. E rendelkezés ugyan nem konkrétan érinti az önvád tilalmának kérdését, azonban felvetheti a kérdést, hogy hol húzható meg a határ a jogszerű eljárás és az alapjogok sérelme között.

Ezt a Törvényszék (korábban az Elsőfokú Bíróság) is igyekezte kifejteni ítéleteiben: „nem ismerhető el a hallgatáshoz való abszolút jog, (...) elismerése ugyanis túlmenne azon, ami a vállalkozások védelemhez való jogának biztosításához szükséges, és indokolatlanul akadályozná a Bizottságot azon feladatának végrehajtása során, amely szerint biztosítania kell a közös piacon a versenyszabályok betartását. Az érintett vállalkozást csak akkor illeti meg a hallgatáshoz való jog, amennyiben olyan válaszok adására kötelezik, amelyekkel elismerné a jogsértés meglétét, melynek bizonyítása a Bizottság feladata”. [8]

Tehát a vállalkozások kötelezhetők arra, hogy minden számukra ismeretes, a tényekre vonatkozó szükséges információt megosszanak, és amennyiben szükséges, átadják az ezekre vonatkozó, birtokukban levő dokumentumokat.

E kötelezettség azonban nem ütközik sem az EJEE 6., sem pedig az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47-48. cikkeibe. További biztosíték, hogy a vállalkozásnak joga van a válaszadás megtagadására az informális információkérés keretében feltett, jogsértésre vonatkozó kérdéssel kapcsolatban, valamint határozatban fel sem lehet tenni ilyen jellegű kérdést. A haszonkulcs számítására vonatkozó kérdést viszont határozatban is fel lehet tenni, hiszen nem kell rá olyan választ adni, amely elegendő a jogsértés megállapításához. [9]

Kérdésként merül fel, hogy a versenyjogra mennyire vonatkoztathatók a klasszikus büntetőjogi sztenderdek. Ugyan a versenyjog quasi büntetőjogi jellegűként írható le, mégsem képezi a büntetőjog szerves részét, emiatt pedig nem kell teljes terjedelmükben alkalmazni a büntetőjogi garanciákat. Továbbá érdekes probléma, hogy az 1/2003/EK rendelet 23. cikkében foglaltak elegendő jogalapot jelentenek-e a bírságoláshoz. A Bíróság megállapította, hogy a szankció elég precízen van meghatározva, mert a bírságolási iránymutatás részletezi a bírságkiszabás szempontjait. [10] Azonban a Bíróság azt is kimondta, hogy a Bizottságnak joga van ahhoz, hogy megváltoztassa a bírságolási iránymutatást, méghozzá visszaható hatállyal. [11] A visszaható hatály alkalmazása már sérelmes lehet az EJEE 7. cikkének szempontjából.

Az ellentmondás feloldására a Sasol ügyben került sor, amelyben a Törvényszék úgy értelmezte a problémát, hogy az 1/2003/EK rendelet 23. cikkének (2) bekezdése egyszerre minősül olyan eszköznek, amely lehetővé teszi a Bizottság számára az uniós versenypolitika hatékony végrehajtását, valamint megfelelően világos és pontos jogi alapot biztosít az olyan határozatok elfogadásához, amelyek a kartellek résztvevőivel szemben bírságot szabnak ki. [12] A visszaható hatály tilalmát illetően analógiát alkalmaznak a Jussila ítélet alapján az EJEE 7. cikkére vonatkozóan, vagyis a versenyjog nem tisztán büntetőjogi mivolta miatt a büntetés kiszabására vonatkozó alapvető rendelkezéseket nem kell teljes terjedelmükben alkalmazni. [13]

Összességében láthatjuk tehát, hogy az uniós bíróságok számára komoly kihívást jelentenek a versenyjogi ügyekben felmerült alapjogi kérdések, azonban ezek értelmezésére és a kihívások kezelésére folyamatosan születnek ítéletek, melyek lépésről lépésre közelebb visznek az átfogó problémamegoldáshoz. Meglátásom szerint a jövőben is várhatóak hasonló témákat feszegető ítéletek, azonban az igazi megoldást a Bizottság és a bíróságok egymáshoz viszonyított hatásköreinek tisztázása jelentené. Ez talán közelebb vihetné az Unió és az Európa Tanács álláspontját is az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának egymáshoz való viszonyát illetően is, ami pedgi elősegíthetné a megegyezést, és megvalósulhatna az Európai Unió csatlakozása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez.

Simon Emese Réka

 

Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebookon is!

 

A cikk itt is megjelent korábban.

Képek: [1] [2]

Hivatkozások:

[1] Łuszcz Viktor 2015. október 1-jén az Európai Unió Bíróságán elhangzott előadása alapján

[2] T-44/02 OP., T-54/02 OP., T-56/02 OP., T-60/02 OP. és T-61/02 OP. sz. egyesített ügyek (Dresdner Bank), ECLI:EU:T:2006:271, 62-63.

[3] T-566/08. sz. ügy (Total Raffinage Marketing), ECLI:EU:T:2013:423, 67-75.

[4] T-67/00., T-68/00., T-71/00. és T-78/00. sz. egyesített ügyek (JFE Engineering), ECLI:EU:T:2004:221, 219-220.

[5] C-403/04 P. sz. ügy (Sumitomo), ECLI:EU:C:2007:52, 47.

[6] C-386/10 P. sz. ügy (Chalkor), ECLI:EU:C:2011:815, 62.

[7] C-286/11 P. sz. ügy (Tomkins), ECLI:EU:C:2013:29 és C-597/13 P, sz. ügy (Total SA), ECLI:EU:C:2015:613

[8] T-446/05. sz. ügy (Amann Söhne), ECLI:EU:T:2010:165, 326. és T-297/11. sz. ügy (Buzzi Unicem), ECLI:EU:T:2014:122, 60.

[9] T-305/94., T-306/94., T-307/94., T-313/94-T-316/94., T-318/94., T-325/94., T-328/94., T-329/94. és T-335/94. sz. egyesített ügyek (LVM), ECLI:EU:T:1999:80, 455-456.

[10] T-400/09. sz. ügy (Ecka Granulate), ECLI:EU:T:2012:675, 28.

[11] C-189/02. P., C-202/02. P., C-205/02. P-C-208/02. P. és C-213/02. P. sz. egyesített ügyek (Dansk Rørindustri), ECLI:EU:C:2005:408, 229-230.

[12] T-541/08. sz. ügy (Sasol), ECLI:EU:T:2014:628, 206-218.

[13] Jussila v. Finland, Judgement of 23 November 2006, Application no. 73053/01, 43.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gordius.blog.hu/api/trackback/id/tr1412051505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.